Chapter 01.

◦●Carmen Ellis●◦

Úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. A normális emberek ilyenkor szoktak otthon üldögélve a jó meleg lakásukban, betakarózva, valamilyen ostoba romantikus filmet nézni, közben forró csokit iszogatva röhögnek egy nevetségesen túlajnározott, ezredjére leadott amcsi vígjátékokon.

Még szerencsére, hogy én világ életemben nem voltam normálisnak titulált.

Mit sem törődve a tüdőgyulladással, vagy egyéb szövődményes betegségekkel, - amiket lehetséges, hogy magaménak fogok tudni pár nap múlva -, nekivágtam Chicago utcáinak. Sötét volt, köd, és
szakadt az eső. Megszokhattam volna már ezt az istenverte időjárást ebben a városban, de az a tény, hogy óceáni éghajlatok uralkodnak teljesen kiment a fejemből, amikor felkaptam az egyik legvékonyabb pulcsimat, és egymagára hagytam a kicsikét több, mint 3 éves kapcsolatom gyöngyszemét, Andrew-t, a közös lakásunkon.

Így ment ez nálunk.



Összevesztünk, pár dolog no meg az érzéseink rovására, mire megelégeltem a folytonos lekezelő dumáját, végül hirtelen felindulásból inkább nekivágtam elborult agyammal a városnak. (Meg sem próbált visszatartani. Jól tette.) Ilyenkor jobbnak véltem, ha egyedül lehettem. Nem tudhatta, hogy milyen könnyen elérzékenyültem, nem engedhettem, hogy sírni lásson valaha is. Nem mutathattam ilyen bugyuta érzéseket azon kevés ember felé, akik a legfontosabbak voltak számomra. Kit áltatok... nekem csak Ő volt. Senki az ég világon nem maradt nekem.

Mikor elvégeztem a középsulit, rögtön a chicagói közgazdász egyetemre jöttem, pusztán azért, hogy elszabaduljak Los Angelesből. Tulajdonképpen nem a várossal volt gondom, hát ha még csak ennyi állt volna a gondosan tervezgetett szökésem hátterében! A családom volt az, amit nem tudtam elviselni többé. Család... talán nem ez lett volna a pontos definíciója, ennek a csonkaságnak, s nyomornak, aminek részese voltam hosszú, kínkeserves éveken át. Apám elhagyott minket, amikor még csak járni sem tudtam, nemhogy felfogni ennek súlyát, a nővérem, Mandy Ellis pedig felszívódott. Egyszerűen fogta magát, és lelépett. Ő már bőven nagykorú volt akkor, mikor én még épphogy gagyogva tudtam mások tudtára hozni, hogy mit szeretnék. Elgondolkodtató mindenki számára első körben, hogy mégis, hogy a francba lehet nekem egy majdhogynem két évtizeddel idősebb nővérem... Pofon egyszerű. Édesanyám nem volt éppen az a tökéletes minta-anya, mint amiről minden férfi, s gyermek álmodozik a tökéletes amerikai sztereotip családi filmeket bámulva. 16 évesen teherbe ejtette az akkora fiúja, és pénz híján abortuszra sem telt nekik. 17 éves volt, mikor megszületett Mandy, én pedig anyánk 38. életévének betöltésekor sikerültem be, az már nem is érdekelt különösebben, hogy én is csak egy apró homokszem voltam-e a gépezetben, vagy előre betervezett csoda lettem volna, de úgy gondolom, hogy az a sok év szenvedéssel töltött idő minden magamban feltett kérdésemre választ adott.

Pár héttel nővérem rejtélyes eltűnését követően édesanyámat kirúgták a munkahelyéről... Mintha a fentiek direkt packáztak volna az Ellis családdal. Darabokra tiportak minket és minden balszerencsekor hangosan mulatoztak, pezsgőt bontva. Szinte hallottam a poharak koccanását, és a gúnyos nevetés visszhangját. Anyámnak új pasija lett, akivel eleinte elkalandozott sőt 8 éves koromból egy masszív emlék maradt csak meg, mikor anyám szinte az esküvőjét tervezgette a fazonnal, akit addig a pontig az apámnak hittem, amíg az anyám nem jött haza teljesen részegen, és képen törölt, mikor megkérdeztem, hogy hol van apukám. Azt mondta ez a férfi is ugyanolyan mocsok gazember, mint bárki más, hogy a farkukkal gondolkodik mind, és ha élhetnek a lehetőséggel, hogy megkeféljenek egy fele annyi idős lányt mint ők, akkor büszkén, egyenes gerinccel sétálva mennek bele a lehetőség mámoros, ámde undorítóan rothadó kapujába, egy szemnyi bűntudat nélkül. Nem tudtam 8 éves fejjel felfogni miről beszélt, csak azt tudtam, hogy megütött, és, hogy az addig hitt életem egy hatalmas hazugságra alapozott mézesmadzag, amit vakon követtem. Éreztem, hogy változás következik, és féltem. Egyetlen egy barátom sem volt, az iskolában nem voltam valami népszerű anyám kinőtt, szakadt ruháiban, és volt, hogy mosdatlanul izzadtan, zsíros hajjal kellett iskolába menjek, mert anyám nem tudta fizetni a számlákat, és elég gyakran zárták el a vizet, meg persze olyanra, mint világítás, vagy elektronikai szórakoztató eszköz, mint a tévé, vagy számítógép még csak álmodni sem álmodhattam. Édesanyám alkoholba fojtva bánatát próbált menekülni a világban, melyből nem volt kiút. A taníttatásomra szánt félredédelgetett nem épp csekély összegű dollárokat pedig elitta. Nem sok kellett hozzá, hogy belássam; egy alkoholistára van bízva az életem. Szörnyű volt a felismerés, közel 10 évesen.

Felmerült a kérdés, hogy jutottam én ide? 

Tíz éves korom óta ismert legjobb barátnőm szülei viselték a gondomat, mikor megtudták mik folynak az Ellis ház falain belül. Senki sem tudott ezekről a traumákról, és gondokról, amin anyával osztoztunk. Talán ez volt az az egyetlen egy dolog, ami még kicsit is összekapcsolt minket. Szomorú volt a tény, hogy már csak annyi tart össze egy egykor erős anya-lánya kapcsolatot, hogy a másik ne haljon éhen.

De egy napon mikor először, s utoljára fordult meg a fejemben az öngyilkosság halvány szikrája, majd élesben elsütése, minden kitudódott. 17 éves voltam szertefoszlott reménnyel és egy romokban heverő rothadó életképpel. Éppen arra készültem, hogy egy hosszú, igencsak hosszú alvás után egy jobb helyen fogok majd ébredni, ráadásul, ha még anyám eldugott whiskey gyűjteményeiből is iszok egy pohárral egyszerűen biztos lehettem benne, hogy sikerülni fog, amit végbe akartam vinni.

Magam akartam, magamat végbe vinni.

Számításaimat felülmúlta egy váratlan látogató, kinek létéről elfeledkezve próbáltam véget vetni szenvedéseim sorozatának. Legjobb barátnőm éppen akkor lépett be a szobámba. Odaszaladt hozzám, megölelt, és ekkor elsírtam magam. Bőgtem, mint egy szerencsétlen óvodás, aki lehorzsolta a térdét az aszfalton, mert nem figyelt oda a bukkanóra. Zokogtam, mint egy édesanya, aki gyermeke haláláról értesült. Elmondani is képtelenség lett volna leírni engem, akkor, ott, abban az állapotban. Azt mondta elvisz innen engem, és mostantól náluk fogok élni. Szinte semmit sem fogtam fel szavaiból, a túl sok alkoholtól már a hasam szúrt, és hányingerem lett a két szem nyugtatótól, amit beszedtem. Undorodtam magamtól, és attól, hogy ezt akartam tenni azzal a személlyel, aki tényleges, teljes szívével imádott engem, mint legjobb barátnőjét.

Sosem hittem volna, de a szülei belementek, miszerint náluk tölthetek annyi időt, amennyire csak szükségem van, és bátran szóljak akármire vágyom, mert - úgy fogalmaztak - mostantól ők a külön bejáratú Mikulásaim.

Ők neveltek fel.

A Grande család.

Szerencsétlenségükre (és az enyémre is) nem tartott sokáig az az idő, amennyire nekem ténylegesen szükségem lett volna. Mikor legjobb barátnőm, Julie anyukája kórházba került, szinte a család minden tagja a kórházba költözött a háztartásból, én pedig mehettem vissza ahhoz az átkozott iszákos nőhöz, aki életet adott nekem, de el is vette azt - képletesen fogalmazva.

Két év után megelégeltem a folytonos szesz szagot, és verbális bántalmazást otthon. Ennyi idő éppen elég is volt hozzá, hogy összegyűjtsem az egyetemi tandíjra a pénzt, majd pár hónap után már a kollégiumban tengettem napjaimat. Kidolgoztam a beleimet is, - ha fogalmazhatom így - de minden egyes kis másodállást elfogadtam. Voltam bolti eladó, árupakoló, egy bárban pultos (hamis személyivel, természetesen) és nem utasítottam vissza azon férfiakat sem, akik lerészegedve a bugyimba akartak nyúlni, de busás összeg fejében nem vetettem el a kérelmüket. Nem voltam büszke rá. Nem voltam büszke magamra. Ki lett volna az? Az első alkalmamra tisztán emlékszem vissza. Egy keddi este volt, már csak pár fiatal, és néhány bárpultnál üldögélő negyvenes pasas üldögélt, a zene sem üvöltött úgy, ahogyan nemrég még a csúcsforgalomban. Egy elsőre harmincasnak tippelt, jóképű férfi közeledett felém, és bájos műmájer mosolyát magára öltve próbált már a nézésével levenni a lábamról, pontosabban szólva kibújtatni az alsómból. Nem segített a helyzetemen az alul öltözékem, amit egyébként sosem mertem volna viselni nyílt utcán, vagy olyan közegben, ahol ismertek az ember, de itt kötelezően a munka részét képezte a V-nyakú, mellig kivágott csillogós fekete rövid ujjú, és az épphogy fenekemet fedő ugyanolyan kaliberű szoknyának becézett falatnyi textil. Szigorú feltételhez kötötték, hogy tilos bugyit, bokszert vagy francia alsót viselni. Vagy tanga, vagy semmi. Az előbbi verziónál maradtam, de a férfinak ez sem jelentett nagy dolgot, mikor a klub mosdójában kettétépte a lenge anyagot, majd magáévá tett (szerencséjére nem épp józanon is eszében volt a védekezés), én pedig csak sikítozva éreztem, hogy vérzem. Mit sem törődött a testi épségemmel folytatta a saját dolgát, mintha egy bábún gyakorolt volna. Csakhogy a bábú igencsak élő, s érző ember volt, aki azért rimánkodott, hogy bárcsak másképp alakultak volna a dolgok az életében. Mikor végzett hozzám vágott egy 100-ast, és elviharzott. Ott estem össze a padlóra a száz dollárost szorongatva, és fel nem tudtam fogni, hogy mi történt. Arra tudtam összpontosítani, hogyha ez ilyen könnyen megy, akkor miért ne lehetne ebből rendszert csinálni? Mint mondtam, nem vagyok és soha nem is leszek büszke magamra, amiért a női elveimet adtam fel egy könnyű pénzszerzési lehetőség érdekében, de csak így tudtam az új életem felé lassan, de biztosan bukdácsolva haladni.

Fel sem tűnt, hogy ilyen gyorsan repültek az évek. Egyik pillanatban még a nővéremmel és apánkkal játszottam a nappaliban, a másikban barátnőm mentett meg az öngyilkosságtól. A következőben hozzájuk költöztem, majd vissza anyámhoz. És most, itt voltam 23 évesen, egy 3 éve tartó, boldog párkapcsolatban, magam mögött hagyva a nyomorúságot, amit csak a sötét múltamként emlegetek...

Kezdek kételkedni a boldogság tartós időtartama felől.

Már hónapok óta ez ment. És nem akart változni a helyzet. Andrew, a barátom, rendkívül intelligens és tanult férfi, ugyanakkor az egyik legforrófejűbb illető, akivel valaha volt szerencsém összeismerkedni. Bármin felkapta a vizet, és akkoriban rajtam csattant dühének ostora. Persze nem szó szerint értve, ha így lett volna már rég egy betört orral, és törött bordákkal feküdne a kózhában, ha rám valaha is kezet mert volna emelni. Az évek alatt megtanultam vigyázni magamra. Sokkal inkább lelki súlya volt a nézeteltérésekből fajult vitáknak, és általában én voltam a hibás, olyan dolgokért, amikhez még közöm sem volt. "Elromlott a kocsi". "Eltűnt a távirányító". "Nincs otthon kaja, és nincs elmosogatva". Kezdtem megunni, hogy egyfolytában én voltam a bűnbak szerepében, így hát egyik nap leültünk, hogy közösen beszéljük meg a helyzetet, mert számomra ez kriminálissá teszi az együttélést, magát az együttlétet. Elmondta, hogy sose vegyem komolyan, amikor ideges, mert akkor sosem gondolja át, hogy miket is vág a fejemhez, de egyszerűen nem ment. Mind a mai napig sikertelen nem komolyan venni, mikor őszinte dühvel és haraggal a fejemhez vágta napi szinten, hogy mekkora egy szerencsétlen szarkupac vagyok. Nem bírtam, egyáltalán azt sem tudtam eddig hogy a picsába húztam ki, hogy minden áldott nap összekaptunk valamin. Hetente meg általában vagy én, vagy ő, de egyikünk mindenképpen eltűnt a képből néhány órára, de volt, hogy akár napokra is. Én ilyenkor kibéreltem egy hotelszobát, és ott maradtam, addig, amíg maguktól elcsendesedtek a dolgok, amikre csak az idő helyezhetett ragtapaszt.

✝✝✝

Átázva, dideregve, kócos hajjal léptem be egy elég puccos hotel ajtaján. Rögtön a recepcióhoz léptem. A hölgy, aki az asztal másik oldalán állt, lenézően mért végig, tekintetével ölni tudott volna. Biztosan nem minden napos látványt nyújthattam az Ő életében, amíg ott dolgozott azon a puccos helyen.

- Igen, tudom, hogy nem pont úgy nézek ki, mint aki most lépett ki egy szépségszalonból és képzelje, nincs szükségem a lenéző tekintetére, hogy tudjam; szörnyen nézek ki… Én csak egy szobát szeretnék két éjszakára, és jobban tenné, ha a munkájába fektetné az erejét, és nem arra, hogy a tekintetével ölni próbál, mert már idestova 5 perce nem is kellene tudomást vennünk egymás létezéséről – a nő kissé meglepődött, mondjuk nem is számítottam más reakcióra, hiszen tényleg nem minden második ember beszél ily módon egy ilyen előkelőnek mondható hely recepciósával, de szívem szerint egy-két dolgot még intéztem volna, azokhoz a lenéző szemekhez. Elkezdte irkálni a papírokat, majd megmondta mennyi lesz az itt tartózkodásom ára. Odaadtam – az időközben elővett – hitelkártyámat, majd lehúzta az olvasón, és odaadta a kulcsokat.

- 204-es szoba. Köszönjük, hogy a Grande Hotelban száll meg! – mondta a betanult szöveget a nő,  minden lelkesedést mellőzve a hangjából, majd elindultam a lépcsőn az emeletre, de biztos voltam benne, hogy engem vizslat még mindig tekintetével.
Grande Hotel?

Lehetséges, hogy köze lenne Julie-hoz? Vagy csak a gondolataim játszadoznak a hirtelen felelevenített emlékek miatt…

✝✝✝

Nagy nehezen eltaláltam a 204-es szobához. Belépve egyáltalán nem lepődtem meg, azon, ami fogadott. A falat középen futó díszcsík választotta el a felső arany, és alsó patyolat fehér csempézett színétől. Amennyi rálátásom volt a hálószobra szépen beágyazott már-már túl sok díszpárnával borított franciaágy ácsorgott csak arra várva, hogy elnyomjon az álom abban a pillanatban, amint rádőlök. De előtte elterveztem, hogy inkább letusolok. Bármennyire is nem szokásom tekintettel lenni olyan dolgokra, amik nem az én hatáskörömbe tartoztak, nem akartam összekoszolni azt a szépséges ágyneműt, mert elvégre abban fogom tölteni a következő 2 és fél napot. Benyitottam a fürdőbe, ledobtam a vizes és saras rongyaimat, és akkor tudatosult bennem, hogy még csak váltó ruhám sem volt. - Nagyszerű! Ezt a kibaszott nagy szerencsémet! - szidtam magam, mert már megint túl hamar cselekedtem és nem gondoltam bele mi lesz, ha csak úgy fogom magam, és elsétálok egy hotelbe.

Végül beletörődtem, hogy akármennyire is szidom magam, Andrew-t, vagy a megromlott kapcsolatunkat, az nem fog új, és tiszta ruhákat teremteni, maximum egy ideges Carmen Ellist, de azt senki sem szerette volna, így beálltam a zuhany alá. A forró víz égette szétfagyott testem, de éreztem, hogy lassan átmelegszem és újra normális hőmérsékletben tudhatom magam. Tíz perc után kiléptem a tiszta, fénylő padlóra – mondhatom majdnem hanyatt estem,szokásomhoz híven. Magam köré tekertem egy fehér selyem törülközőt, majd ellenőriztem, hogy megszáradtak-e a ruháim, de csalódnom kellett. Besétáltam a hálóba, majd egyszerűen bedőltem az ágyba. Nem érdekelt, hogy összevizezem a takarót, meg a párnát, vagy bármit ami körülöttem helyezkedett el. Egyszerűen csak egy kis pihenésre volt szükségem. Öt perc se volt, de elnyomott az álom, én pedig kiteljesültem.

✝✝✝

Visszatérő rémálmom most sem kegyelmezett. Sosem tette.

Egy keskeny, hosszú folyosón sétálok, semmit sem látok magam körül, majdhogynem orra esem a saját lábamban, korom sötét van. Hirtelen egy vakító fény jelenik meg a korridor végén, és elkezdek felé közeledni, egészen addig, amíg ki nem rajzolódik egy homályos alak. Egy emberi alak, de valamiért mindig is tudtam, hogy ismerem. Női alkata van, és hosszú haja innen, távolról is szemet szúr, csábítóan hívogat maga felé az alak, én pedig elkezdek irányába futni, de akármennyire is szeretnék közelebb férkőzni hozzá, akármennyire is el akarom érni őt, olyan, mintha egy távolabbi, számomra elérhetetlen dolgot szeretnék magaménak tudni, és az alak egyre csak távolodik, míg nem ugyanoda lyukadok ki, ahonnan eredetileg indultam.

És ekkor felébredtem.

Kómásan dörzsöltem meg szemeimet, majd felülve nyújtóztam egyet, és még az ébredésem okozta megszakított alvás tiszteletére egy szép embereset ásítottam, mintha azt a bizonyos sült csirkét vártam volna a számba. Reméltem, hogy mikor felébredek, s szétnézek az Andrew-val közös hálónkban talán magam, ő pedig átkarol izmos karjával, és békésen alusszuk tovább az igazak álmát, de legnagyobb sajnálatomra nem így történt. Egy minimum kétszer akkora hotelszobában tartózkodtam, egy szál törülközőben. De nem akármilyen textilben! A világ legpuhább, legbársonyosabb, legfinomabb törülközőjében! Beletúrtam a hajamba, eltűrtem egy szemembe lógó tincset a fülem mögé, majd megigazítva a testemet borító fátylon indultam el a fürdőbe megnézni, hogy megszáradtak-e a múlt esti ruháim.

Enyhén vizes volt még a felsőm, de a farmerom reménytelen lett volna, hogy ennyi idő alatt újra felvehetővé váljék. A fehérneműim viszont szerencsére megszáradtak. Magamra kaptam őket, majd a velem szemben lévő tükörre pillantottam. Szörnyen néztem ki. Összegubancolódott haj, elkenődött smink, és ha jobban megnéztem a melltartó pántjaim sem voltak teljesen egyforma színűek...

Megfésültem a hajam, igyekezve, hogy minél kevesebbszer találkozhassam azzal a személlyel a tükörben, aki már valaki más Carmen Ellisként díszelgett, majd kisétáltam a fürdőből, egyenesen a hálószobában lévő szekrényig. Kinyitottam az ajtót, a fogason pedig két köntöst találtam. Egy hosszú, majdhogynem földig érő fehéret, és egy combközépig erő kis rózsaszín pamutot. Az utóbbi mellett döntöttem, majd a szobából nyíló üvegajtóhoz léptem. Lenyomtam a kilincset, és kiléptem a kis teraszra. A korláthoz sétálva néztem le a száguldó autókra, majd a járdán lépkedő emberekre összpontosítottam. Mindenkinek megvolt a saját kis élete. Voltak, kik munkába siettek, vagy éppen egy találkozóra igyekeztek, mert késésben voltak. Mások boldogak voltak, míg megint mások egymagukba roskadva szomorkodtak egy padon és valószínűleg az életük ballépéseinek sorozatán elmélkedtek.

És voltam én, aki őket figyelte egy hotel erkélyéről.

Egyre hidegebb lett az idő, de én csak álltam, és bámultam ki a fejemből. Mikor az Andrew-val való kapcsolatom felé kezdtek terelődni a gondolatim, hallottam, hogy kopogtatnak az ajtómon. Nagyot sóhajtva megráztam a fejem, hogy kiverjem a szakítás halvány szikráját is az elmémből, majd visszamentem a hotel szobámba, onnan pedig a bejárati ajtóhoz. Kinyitottam, nem sejtve, hogy ki is állhatott az 204-es szám mögött / előtt.

- Carmen... Tényleg te vagy? – nézett rám hatalmas barna íriszekkel, egy a múltamból nagyon is ismerős szempár.