Chapter 02.

◦●Julia Grande●◦

Napfény égette a bőröm, madárcsicsergés hallatszott a nyitott ablakon át. Felültem a puha ágyamban, majd mosolyogva nyújtóztam egyet, ezzel üdvözölve az új napot, az újabb lehetőségeket, és az újabb reményt, hogy valami pozitív fordulat következik be az életemben.

Meztelen talpam kellemes bizsergetés érte, amint az ágyam mellett lévő pihe-puha szőnyegre léptem, majd a fürdőbe sétáltam. A tükör elé állva néztem végig magamon... makulátlan bőr, kialvatlanságomnak szerencsére nyoma sem volt az ilyen-olyan krémeknek köszönhetően. Pedig az utóbbi napokban alig négy-öt órát, ha egyáltalán tudtam aludni, hiszen folyamatosan forogtak a fogaskereket a fejemben, napról-napra újabb gondolatokat gyártván, miközben minden erőmmel reménykedtem édesanyám mihamarabbi gyógyulásáért, hogy felébredjen az évek óta tartó kómából. Nem hittem az imádkozásban, semmilyen természetfelettinek a birtokában nem vagyunk, számomra sosem volt logikus magyarázata, hogy miért is történt ez pont az én anyukámmal, hogy miért történik ez egy tucatnyi emberrel, akik lehet, hogy még csak rá sem szolgáltak a soha véget nem érő semmire, arra a csendes éterre, amiben a kóma alatt létesültek.



A napjaim felét nála töltöttem a kórházban, a többit pedig apám hoteljében, vagyis az akkori otthonomként szolgáló Grande Hotel és Szállodalánc egyik chicagói épületének, 206-os szobájában.

Miután a los angelesi klinikáról Chicagóba utalták át anyát, mondván túl kevés a férőhely (- és egy már halálraítélt beteget feleslegesen tartanak ott -), vagy lekapcsolják a gépekről, vagy átutalják őt máshová... Természetesen egyáltalán nem szó szerint közölték ezt velünk, csak burkoltan, szépen finoman, már amennyire ezt lehetett ilyen formában egy családdal tudatni. Magától értetődő volt, hogy az utóbbi lehetőséggel éltünk, így végül ideköltöztünk a "második városba".

Hatalmas szállodaláncunk van Amerika szinte össze szegletén, minden városban legalább 2 épület, amik nyilván nem ugyanolyan színvonallal jeleskednek, és néznek ki, de azért a hírünkhöz mérten nem csak egy egyszerű szállók, ahova minden jöttment érkezik. Emiatt szerencsére azzal nem kellett sokat bajlódnunk, hogy hol fogunk ezentúl lakni. Én a 206-os hotelszobába költöztem be, azzal a feltétellel, hogy akkortól kezdve az enyém lesz az egész épület. Ezzel bizonyítottam, hogy felelősségteljes felnőtt vagyok, és rendben tudok tartani egy ilyen helyet minden gond nélkül, el tudom intézni a papírokat, bánni tudok a személyzettel és akikre nem volt már szükség, ha arra került a sor elbocsájtani is volt már bátorságom az embereket.

Pár hónap után sima ügy volt számomra minden.

Úgy véltem ez a Grande család vérében van.

✝✝✝

Reggeli után első dolgom volt felöltözni, majd fogat mosni. Szokásomtól eltérve, nem öltöztem ki. A kórházba terveztem utamat, és oda nem volt szükség drága holmikra. Egy egyszerű, kényelmes egybe ruhánál maradtam, és egy laza boleróval fedtem vállaimat, elvégre Chicago nem éppen a kellemes vagy meleg éghajlatáról híres. Hajamat összekötöttem lófarokba, majd a táskámat magamhoz véve léptem ki az ajtón. Semmi kedvem sem volt a lépcsőket használni, akármennyire is szerettem sportolni, napi szinten fordultam meg minimum 20-30 alkalommal ezen a lépcsősoron, lassan az edzéstervembe is beiktattam ezt a tevékenységet. Abban a 10 centis magassarkúban, amit felvettem a bokám is kitörtem volna, mire leérek a földszintre, ha egyáltalán nem estem volna el, és gurultam volna le az előtérbe. Megnyomtam a lift gombját, majd vártam, hogy megérkezzen. Pár perc után beléptem a kis helységbe, ami csipogással jelezte, hogy az ajtó bezáródott. Kisebb klausztrofóbiám miatt szemeimet összeszorítottam, és próbáltam nem arra gondolni, hogy milyen szűk kis helyen tartózkodom.

Szerencsére nem telt bele 2 percbe se, a lift megint idegesítő kis hanggal jelezte, hogy fellélegezhetem, és kiszállhatok a kabinból. Addig a pontig észre sem vettem, hogy egész végig visszatartottam a lélegzetem, amíg ki nem fújtam megkönnyebbülésem jeléül.

Végigsétálva a csarnokon megálltam a recepciós pultnál.

- Jó reggelt, Ellie! - köszöntem édesanyám legjobb barátnőjének, aki egyben a hotelünk recepciósa volt.

Mikor Ellie eladósodott úgy gondolták a szüleim, hogy ezzel kisegítenék őt is, és nem csak úgy a semmiből sóznák meg jó néhány dollárral. Így legalább megdolgozott azért, hogy eltartsa magát, és semmi gond nem adódott abból, hogy édesanyám és Ő legjobb barátnők voltak, elvégre el tudtak vonatkoztatni a munkától és a magánélettől.

- Jó reggelt önnek is, Miss Grande! - köszönt vissza illedelmesen, mosolyogva. - Átadnád édesanyádnak üdvözletem? - kérdezte abban a tipikus szégyenkedő, ártatlan stílusban, mintha nem merte volna megkérdezni azt, amit minden áldott nem meg szokott, mikor látja, hogy nem kiöltözve hagyom el a hotelt. Ellie hitt benne, hogy még meggyógyulhat egyetlen barátnője, még volt számára remény, és minden nap elmondta nekem, hogy üdvözöljem a nevében. Ha fele annyira lennék türelmes, és nyugodt, mint amennyire ő, már boldogan élném az életemet. Csodáltam a kitartását, és a tartását, hogy sosem adta fel, amiben hitt, és addig abba nem hagyta, amíg meg nem bizonyosodott afelől, hogy ténylegesen semmi értelme már az ádáz reménynek.

- Persze! Pár óra, és itt vagyok! Tartsd a frontot! - biccentettem nevetve, majd sarkon fordulva kitipegtem az utcára. Hirtelen csapott meg a szél, és már majdnem meggondoltam magam, hogy jó ötlet volt-e ennyire alul öltözve elindulni, de inkább elvetettem az ötletet. Nem nagy dolog, csak fél órára volt a hoteltől sétálva a kórház, viszont taxival csak az idő felét vette igénybe az út. Kiálltam az járda sarkára, és leszólítottam egy taxist. Pár pillanat után lehúzódott a sok sárga közül az egyik, én pedig beültem az autóba.

- Jó napot, a St. Anthony Kórházhoz kérem! - adtam meg az úti célom, mire a férfi biccentett a kalapjával, és elindultunk. A sofőr néha-néha a visszapillantó tükörben engem vizslatott, próbálta kitalálni, hogy ki is lehettem, honnan voltam számára ennyire ismerős. Legalábbis csak találgattam, hogy ezen gondolkodhatott, mert nagyon erősen ráncolgatta a szemöldökét, és tekintetében tisztán tükröződött, hogy a kis memóriájában keresgéli az elraktározott információk közül azt, amire szüksége volt.

Mivel a Grande Hotel és Szállodalánc világhírnevű, egyértelműen több újságcikkben, és tv interjúban szerepeltem már, egy - két modell ügynökségnél is készült rólam portfólió. Talán innen találhatott ismerősnek a fazon, nemrégiben még egy óriásplakát is volt valahova errefelé kifüggesztve, amin egy tökéletesen lehetetlen pózban voltam beállítva, és olyan szinten kimaszkíroztak rajtam minden egyes bőrhibát, hogy már magamra sem ismertem némelyik képemen.

Már egy ideje vizslatott tekintetével drága sofőr urunk, idegesítőnek találtam a folytonos bámulását.

- Köszönöm, itt álljon meg! - szóltam fel hangosan, hogy magamra tereljem a figyelmét, amit a ruhámon pihentetett, majd elővettem egy ötven dollárost, odaadtam neki, és kiszálltam a taxiból. Még nyitva tartva az ajtót visszaszóltam: - A borravalót tartsa meg! Mellesleg Julia Grande vagyok - mosolyogtam rá, majd becsapva az ajtót, távoztam.

✝✝✝

Mázlimra már elég közel jártunk, így alig telt bele 5 perc sétába, és már el is értem a kórház bejáratához.

Belépve úgy éreztem, mintha hazaérkeztem volna.

És ez nem az a kellemes, jó érzéssel elbódított hazaérkezés öröme volt.

A nővérpulthoz sétáltam. Már jól ismertek az ápolók, és orvosok is egyaránt, hiszen akár a fele napomat is képes voltam ezen a helyen tölteni. Mosolyogva fogadtak, mint mindig.

- Miss Grande, már tudja a járást, de ha gondolja egyikünk magával mehet - ajánlotta fel kedvesen Evelyn, a főnővér, aki anyámat is sok ideig kezelte.

- Nem, köszönöm. Egymagam is boldogulok - próbáltam egy kényszeredett mosolyt felvázolni az arcomra, de helyette valami eltorzult vigyor kerekedett belőle.

Végigsétálva a fehér folyosókon rossz emlékek öntöttek el. A kórházról, de már magától a szótól is, a múltbéli legeslegjobb barátnőm képe ugrott be. Így visszagondolva a valaha volt legigazibb barátnőm volt. Az egyetlen.. Szegénynek katasztrofális élete volt. Az édesapja elhagyta őket, a nővére csak úgy, minden nélkül lelépett a francba, az iszákos anyja pedig le se szarta, hogy a saját gyereke milyen lelki állapotban volt akkortájt. Egyszer arra léptem be a szobájába, hogy egy marék gyógyszert szeretett volna magába tuszkolni, és egy üveg szeszes ital is volt a kezében, amivel le szerette volna öblíteni a majdnem végbevitt tervét. Hálát adtam, hogy még éppen időben érkeztem, és nem tett semmi hülyeséget.

Nem tudom, hogy abban az időben mit kezdtem volna Carmen Ellis nélkül. Akármennyire is népszerű voltam az iskolában, az életben, vagy bárhol máshol, nekem akkor is csakis kizárólag Ő volt.. Mellette voltam, amikor a szüleimmel karöltve vittük be őt a los angeles-i klinika pszichológiai osztályára, és akkor is vele voltam, amikor éjszakákat sírt át, vagy egyszerűen csak rosszat álmodott, és mit sem tudva magáról zokogott álmában. Olyankor csak mellébújtam, és próbáltam megnyugtatni, ami az esetek legnagyobb részében sikeres volt. Örültem, hogy magam mellett tudhattam, egy ilyen lányt, akinek mindig ott voltam, és viszonozta ezt a kitartást. De amikor édesanyám beteg lett, szinte a kórházba települtünk a családommal, Carmen pedig kénytelen volt visszaköltözni az anyjához. Bármennyire is erősködtem, hogy hagy maradjak otthon vele, kettesben, édesapám nem engedte, azt mondta túl fiatalok vagyunk még, hogy egy egész házban egyedül létesüljünk huzamosabb időn át, amíg ő vagy egy nagykorú nincs otthon.

Pár évre rá, végleg megszakadt a kapcsolat kettőnk között. Mikor 19 lettem, felkerestem a régi lakásukon, de ott csak az üresség fogadott, némi piaszagot hagyva maga után és konkrétan állt a por és a kosz az egész házban. Senki sem lakott ott és, ha illegális volt, ha nem, gyakorlatilag betörtem a Ellis családhoz. Carmen szobájába sétáltam, ahol ugyanolyan volt minden, mint amikor legutoljára jártam ott. Azt is megmertem volna kockáztatni, hogy az altatók közül még pár szem a padlón hevert, és a kiömlött whisky cseppjei beleivódtak a szőnyegbe, foltot hagyva maguk után, de lehet, hogy csak a képzeletem űzött velem egy nagyon gonosz tréfát. Az íróasztalához lépve láttam meg az egyetemi brosúrákat, és egyéb kidolgozott "hadi"tervet, hogy miszerint lehet pénzt szerezni könnyedén.

Ekkor tudatosult bennem, hogy ott, abban a pontban, végleg megszakadt minden kettőnk között.

Semmi nyomot nem hagyott maga után.

Csak az emlékét, amit mai napig őrzök.

Örökre belopta magát az emlékeim közé, a szívembe véste nevét, hogy soha ne feledjem el Őt.

✝✝✝

Addig nem is jöttem rá, hogy anya kórtermének kilincsét szorongottam, amíg az egyik nővérem oda nem jött hozzám, hogy megkérdezze jól érzem - e magam. Bólintottam válaszképp, majd kinyitottam az ajtót, és beléptem a kicsiny helységbe. Minden fehér volt, néhol szürkés árnyalatok tükröződtek, de azok is csak halvány árnyalatban. Odasétáltam a székemhez, - mindig is bizarrnak gondoltam, hogy már saját tulajdonomként tekintettem egy kórházi székre -, közben az ágy szélén végighúztam az ujjaimat. Leültem, majd a kezembe vettem anya kezét, és a számhoz emeltem.

Megpusziltam. Mindig így üdvözöltem.

Édesanyám mesterséges kómában feküdt már évek óta. Az orvosok szerint nem sok esélye van, hogy felébredne, de én és Ella még mindig reménykedtünk benne, hogy egy nap csoda történik, és ismét visszatér hozzánk. Már édesapám is feladta a reményt, de én akkor sem fogom. Pedig már mennyiszer beszéltünk erről...

- Julie, beszélnünk kellene valamiről... - csuklott el édesapám hangja a mondat végére. Meglepődve pillantottam felé, tudtam, hogy valami komoly dologról lesz szó. Követtem a nappaliba, ahol leültem a nagy piros kanapénkra, ő pedig a kis asztal mögött ácsorgott. Egy darabig hallgatott, biztos azon gondolkozott, hogy mit kellene kezdeni magával, mert végül arra a döntésre jutott, hogy leül mellém a kanapéra. 

- Szerintem le kellene vetetni a gépekről... - nézett könnyes szemekkel, egyenesen az én szemeimbe. Tudtam, hogy miről, pontosabban kiről beszél, hiszen az elmúlt hetekben, hónapokban csak erről szólt minden. Anyáról. 

Hirtelen mintha fel sem tudtam volna fogni, hogy ez mind megtörtént velünk... Egyik pillanatban még egy boldog, szerető család voltunk, majd egyik napról a másikra elromlott minden. 

Nem szomorú voltam, inkább dühös. Mégis, hogy fordulhatott meg illyes fajta gondolat apám fejében? Hogy lett volna erre képes? Hogy lett volna erre képes bárki is? Egy életet megszüntetni, úgy, hogy annak a személynek, még saját magának beszólása sem lehetett?

Idegesen téptem ki a kezeimet az övéi közül, amiket addig észre sem vettem, hogy egymásba fonta.

- Megölnéd anyát?! - kiabáltam, és akkor egyszer nem bántam meg a feleselő hangnemet. Könnyeim patakokban kezdtek el folyni, majd felrohantam a szobámba, és magamra zártam az ajtót.

Ennyi maradt meg egy tinédzser kori beszélgetésből, ami apa és köztem zajlott. Azóta nem is kérdezett rá, nem kérte ki a véleményemet erről a dologról. Tudta jól, hogy amit én gondolok, az úgy is van, vagy ha nem is, egyszer majd úgy fog történni, ahogyan én akarom. És onnantól fogva már ő is tudta, hogy mi a véleményem erről az egészről, így nem vetette le édesanyámat a gépekről. Azóta van kómában, amióta a 17. születésnapomat "megünnepeltük"... Egy borzalmas emlék a fiatalabb éveimből. Most, így 21 évesen ugyanígy látom a dolgokat, mint akkor. Ez az én saját véleményem, és nem tudja megváltoztatni senki sem.

✝✝✝

Körülbelül délután egy óra felé elhatároztam, hogy visszamegyek a hotelba, mert egész nap mégsem lehettem a kórházban. Anyától elköszönve még épphogy eszembe jutott Ellie üdvözlete, így a fülébe súgtam a szavakat: - Ella üdvözöl! - majd a széket a helyére raktam, és kisétáltam a kórteremből, végül az egész kórházból.

Fogtam egy taxit, amiben a sofőr kivételesen nem bámult meg (feltűnően), majd kilépve a járműből, kifizettem a férfit, és elindultam a Grande Hotel felé. Felnéztem a magas épületre, és akkor láttam valamit. Pontosabban, inkább valakit. Valamelyik velem egy folyosón lévő szobából nyíló erkélyen ácsorgott egy hosszú barna hajú lány, egy rózsaszín köntösben, ami a hotel tulajdona volt.

- Teljesen úgy néz ki, mint... - suttogtam magam elé, de a nevét nem mertem kimondani. Mintha valami tilalom lett volna és, ha kiejtettem volna egy csapásra szertefoszlott volna előttem teljesen lényében és valójában. Betipegtem, majd rögtön Ellie-hez siettem.

- Ella, meg tudnál nekem nézni valamit? - hadartam el gyorsan a mondatot.

- Mi ilyen sietős? De, persze, mi lenne az? - kérdezte nevetve a kapkodásomon.

- A közelmúltban kik jelentkeztek be a hotelba? - levegőt kapkodva tudakolóztam, és a szívem ezerrel dobogott, azt hittem majd' kiugrik a mellkasomból.

- Lássuk csak... - vett elő egy dossziét, majd kikeresett belőle egy lapot. Hogy tudott ezeken eligazodni, sosem értettem.

- Mennyire a közel múltban? - kérdezte, mire elgondolkodtam. Ha az a lány a 200-as szobák szintjén lehetett, azaz ugyanazon szinten, mint ahol én laktam, akkor már biztos láttam volna az illetőt, és nem rémlett, hogy a napokban szembefutottam volna ezzel a lánnyal. Vagyis nemrég érkezhetett.

- Körülbelül 1-2 napja kik jöttek?

- Legutóbb egy Mrs. Harrison nevezetű asszony... bár gondolom nem őt keresed - kuncogott fel.

- Akkor kérdezem úgy, hogy láttál-e... ehm... egy körülbelül akkora magasságú lányt, mint én, hosszú barna hajjal? - kérdeztem, mire hirtelen felcsillantak a szemei.

- Arra mérget vehetsz, hogy láttam! Ázottan, csapzottan jelent meg tegnap a hotelben, és még vissza is feleselt! Azt hiszem valami Ellis lehetett. 204-es szoba - panaszkodott volna még a modoráról, de nekem ennyi  is elég volt ahhoz, hogy tudjam, tényleg Ő az.

A lifthez siettem, de még gyorsan megköszöntem a kapott infót, majd nyomogatni kezdtem a gombokat, de az az istenverte szerkentyű egyszerűen nem akart kinyílni. A percek óráknak tűntek, amíg várakoztam, majd támadt egy ötletem. Levettem a magassarkúmat, és elkezdtem szaladni, fel a lépcsőkön egészen a 4. emeletre, ahol a 204-es szoba is található.

A célhoz rohantam, majd sietve kopogtattam. Szívem hevesen dübörgött, már a torkomban éreztem, hogy készülöm kiadni magamból, és Carmen kezébe nyomni: - Nesze, tessék, a tied lehet! - és beleugrani a karjaiba. Annyira örültem volna neki, ha viszont láthatom. Már évek óta lehetett az utolsó alkalom, amikor találkoztam vele.

Pár perccel később nyílt a zár, és két csodálkozó szem nézett le rám.

- Tényleg te vagy az? - ennyi jött ki a számon, de legszívesebben azonnal átöleltem volna, amint megláttam, hogy tényleg ott állt előttem teljesen valójában Carmen Ellis, az én egyetlenem.

Sziasztok, drága olvasóim! Kérlek, ne távozzatok oly' sietve, és szánjatok meg annyival, hogy ezt a lila részt, ezt az írói kis feljegyzést elolvassátok, gondolom úgy sem siettek sehova. Nagyon szépen köszönöm az elismerő szavakat, mind amit itt, ask.fm-en és a facebook csoportban kaptam, nem gondoltam volna, hogy esetleg bárkit is érdekelne még bármilyen irományom... De, ha már idáig eljutottatok, kedveseim, valamilyen formában kíváncsi lennék a véleményeitekre, hogy érdemes lenne - e folytatnom, tetszett-e, mi nem volt jó, hogy milyen érzéseitek vannak efelől a blog felől.  Akár komment formájában, ask-on, vagy facebook-on, de érdekelne!

Sok-sok ölelés, 

Ö. Cintia